Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Elõítélet vagy tisztánlátás? Schedel Andor, www.találjuk-ki.hu, 2007. január 31. A nyugati demokráciákban íratlan etikai norma, hogy a polgár – mint a társadalom alkotóeleme – nagyjából olyan mértékben részesüljön a közösség javaiból, mint ahogy azok létrehozásához munkájával, adói befizetésével hozzájárul. Alapelv, hogy a társadalom gondoskodik azokról, akik bármiféle okból képtelenek ellátni magukat, gyermekeiket. Sajnos, mindig vannak, akik visszaélnek ezzel, s tudatosan kerülnek „sanyarú” helyzetbe. Ennek egyik módja – hazánkban is – az anyagi feltételeket nélkülözõ családalapítás, gyakran kiskorú lányok teherbeesésével kezdõdõen. Abban az életkorban, amelyben mások szakmai képzésük, egyetemi tanulmányaik befejeztével, kenyérkeresõ állást vállalnak, többgyermekes anyaként, bármiféle szaktudás nélkül, nehezen lehet elhelyezkedni és a családfenntartás költségeihez hozzájárulni. Az USA-ban a szegény feketék, hazánkban a halmozottan hátrányos helyzetben élõ roma kisebbség használja ki leginkább a „szociális védõháló” törvény adta lehetõségeit. A képzettséggel nem rendelkezõ roma kisebbség soraiban a munkanélküliség annyira magas, hogy gyakran a létfenntartás kényszere is diktálja a „megélhetési gyermekszülés” gyakorlatát. Súlyos terheket ró ez a társadalomra. Egy fiatal pedagógus házaspár megérti, hogy jövedelme legfeljebb két gyermek felnevelésére, iskoláztatására elegendõ – bár õk háromról álmodoztak. Amikor azonban világossá válik, hogy jövedelmük jórészt azért is alacsony, mert az õ adóforintjaik teszik lehetõvé, hogy mások akár öt-hat gyermeket is elvállalhassanak – sokszor anélkül, hogy valaha is dolgoztak, adóztak volna –, jogosan kérdik: hol itt az igazság? Nem etikátlan ez a gyakorlat? 2000-ben volt egy közvélemény-kutatás, amelyben feltették a kérdést: igaz-e, hogy a romák alacsonyabb erkölcsi normák szerint élnek, mint a társadalom egésze? 87 százalék igennel válaszolt, amit a sajtó elõítéletességgel magyarázott. Egy felmérés 2002-ben kimutatta, hogy a végzõs pedagógusok rasszista elõítéletekkel lépnek a pályára, ugyanis a roma gyerekek iskolai kudarcait 42 százalékban genetikai okokkal (is), 85 százalékban önhibával (a család felelõtlenségével) magyarázták. Hat éve már, hogy Lakatos Gabriella, a Roma Sajtóközpont képviseletében, egy írásomat („Tabuk nélkül”, 2000. szeptember 21. Magyar Hírlap) elõítéletesnek nevezve, többek közt ezt írta: „nálunk a sok gyermek boldogságot, bõséget, szerencsét jelent, szemben a gyermektelenséggel, amit átoknak tartunk”, a felelõsségrõl azonban nem ejtett szót. (2000. szeptember 28. Magyar Hírlap). Tudomásom szerint a roma kisebbségnek még ma sincs egyetlen vezetõ személyisége sem, aki felhívná a figyelmet a felelõs gyermekvállalás fontosságára, a fogamzásgátló eszközök használatára, és arra a régi bölcsességre, hogy „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér”! Ennek az elvnek a megértéséhez nem kell diploma. A múlt század kisparasztja is tudta, hogy a szülõk halála után földjének mérete csak egy gyermek jövõjét biztosítja, ezért csak ennyit vállalt. Ennek a mulasztásnak is köszönhetõ, hogy a szaporaság a halmozottan hátrányos helyzetben élõ romák köreiben a legnagyobb. A jelenlegi trendek alapján 2030-ra a 9 milliós magyarságon belül 1,5 millió roma lakosságot jeleznek elõre. Tipikus 22-es csapdája ez, mert abban a pillanatban, amikor egy gyermek megszületett, alapvetõ kötelesség gondoskodni róla, ha a szülõk bármi okból képtelenek erre. Azt azonban túlzás lenne elvárni a többségi társadalomtól, hogy egyetértõen bólogasson, amikor azt hallja, hogy a romák büszkék a szaporaságukra! Elcsépelt, évszázados közhely, hogy a megoldás a megfelelõ iskoláztatásban rejlik, ami természetesen igaz. Ha a mai cigányság jelentõsen nagyobb hányada már nem csak kubikusként találna munkát, hanem diplomás képzettsége, eladható szaktudása volna, nem lenne „cigányprobléma”. E cél elérésére az elmúlt 60 év során is számtalan lépést tettünk. Se szeri, se száma a különféle megoldási kísérleteknek, felzárkóztatási programoknak, de a jelenlegi helyzet ismeretében ki lehet jelenteni, hogy semmire se jutottunk – különben örömmel hivatkoznánk az áttörés statisztikai bizonyítékaira. Ideje lenne már tabuk nélkül, nyíltan elemezni a kudarc okait. Mivel magyarázható, hogy az ingyenes oktatás és kollégiumi ellátás szocialista korszakában is csak ezrelékekben rögzíthetõ a szegénységbõl kiemelt és egyetemi diplomát szerzett romák száma – ellentétben az ugyancsak szegénységbõl jött nem romák kiemelkedõ eredményeivel? Még Budapesten is így volt, pedig ott nem a vidék gyakran alacsony színvonalú iskoláiba, hanem akár a legjobbakba járhattak. Úgy látszik, tabutéma az a tény, hogy a személyiség kialakulása legnagyobbrészt a születés és az óvodás-, iskoláskor kezdetéig játszódik le, ezért a halmozottan hátrányos családi környezetbõl növekvõ számban érkezõ gyerekek már magukkal hoznak olyan kulturális és életviteli beidegzéseket, amelyeket a társadalom túlnyomó többsége nemkívánatosnak tart. Õk már az óvodában és az elemi iskolában is szinte behozhatatlan hátránnyal indulnak a szerencsésebb környezetbõl érkezõ osztálytársaikhoz viszonyítva, és jelentõs hányaduk még a középszintû tanulmányokat sem fejezi be. Nem tudom, mi a megoldás. Gyanítom azonban, hogy amíg nem sikerül mindenki számára születésétõl fogva biztosítani azokat az alkotmányban rögzített kulturális és nevelési minimumokat, amelyek kimondják, hogy az iskolai tanulmányok rajtvonalától egyenlõ esélyekkel indulhassanak, nem várhatunk javulást! Lehet, hogy nincs is demokratikus megoldás, mert az újszülött érdekei és a szegénység szülte, szánalmas anyagi és kulturális körülmények között élõ szülõk jogai feloldhatatlan konfliktusban állnak egymással. Ideje lenne végre tisztázni bizonyos fogalmakat, például azt, hogy mit nevezünk elõítéletnek. Elõítéletes-e, aki a cigányokat felülmúlhatatlannak tartja zenéjük elõadásában? Elõítéletes-e, aki a feketéket felsõbbrendûnek tekinti a kosárlabdában, hosszútávfutásban vagy a spirituálék éneklésében? Nyilvánvalóan nem, mert a statisztikai adatok alátámasztják ezeket a vélekedéseket. Köztudott az is, hogy a felelõtlen gyermekvállalás szignifikánsan magasabb százalékban fordul elõ a szegény romák körében, mint a társadalom hasonló helyzetû más rétegeiben, de ha valaki ezt nehezményezi, azt gyakran még ma is rasszista elõítéletességgel vádolják. Az elõítéletek legjobb ellenszere a tisztánlátás, a tények ismertetése. Amíg azonban különféle rendelkezések gátolják a témával kapcsolatos statisztikákhoz való hozzáférést, nem sok jót várhatunk. Jellemzõ struccpolitikánkra, hogy még a kilencvenes években is „feddésben” részesültek azok az ápolónõk, akik „elárulták”, hogy kórházukban az újszülöttek 23 százaléka roma! (Az érintett megyében a lakosság hét százalékát képezik.) Schedel Andor Elõítélet vagy tisztánlátás? www.találjuk-ki.hu, 2007. január 31.